XS 17 Pro Max Mini teszt: egy pofátlan kis hazug, akit mégsem tudsz utálni

Vannak azok a telefonok, amelyeket leveszel a polcról, kézbe fogod, és az első másodpercben érzed, hogy ez bizony prémium. Súly, anyaghasználat, kijelző, az egésznek van egyfajta „na, itt most pénzért cserébe kaptál is valamit” hangulata. Aztán létezik a másik kategória is: az a készülék, amire ránézel, és az első gondolatod valami olyasmi, hogy ez egy iPhone, amit valaki bent felejtett a mosógépben, 90 fokon kimosta, aztán megszáradt a radiátoron, összement, de végül úgy döntöttek, hogy teljesen jó lesz, mehet a piacra.
Ha nagyon bátor vagy, akkor ide katiintva te is kipróbálhatod az élményt! :D

Na, az XS 17 Pro Max Mini nagyon határozottan ez utóbbi iskola tanulója.

Ez a kis telefon első pillantásra pontosan azt az érzést adja, mintha egy almás csúcsmobilat valaki összenyomott volna egy túl lelkes Photoshop-gyakornok és egy kínai üzem közös projektjeként. Három kamera hátul, lapos keret, ismerős dizájn, hangzatos név – Pro Max Mini, mert miért érné be egyetlen túlzással, ha rögtön hárommal is lehet nyitni. Már a neve is olyan, mintha valaki a marketingosztályon bedobott volna minden jól csengő szót egy turmixgépbe, aztán azt mondta volna: jó lesz ez így, úgysem néz utána senki.

Csakhogy itt jön a csavar: ez a telefon tényleg egy büdös nagy hazugság. Ezt nem is próbálja különösebben titkolni, csak közben valami egészen furcsa módon mégis szerethető. Olyan, mint az a kicsit simlis, de jó modorú csaló, akiről pontosan tudod, hogy ferdít, mégis inkább mosolyogsz rajta, mintsem ideges leszel tőle. A nagy kérdés tehát nem az, hogy kamu-e, amit állít magáról. Mert igen, természetesen kamu. A kérdés inkább az, hogy miért nem lehet rá igazán haragudni, és hogyan tud valami ennyire átlátszóan hamis mégis egy kicsit bájos lenni.

Külsőre pofátlan másolat, de meglepően szerethető

Az XS 17 Pro Max Mini első igazi trükkje az, hogy meglepően jól néz ki. Nyilván nem úgy, hogy bárki komolyan elhinné róla, hogy saját formanyelv alapján született. Ez a készülék olyan magabiztosan néz ki, mintha valaki az iPhone-t rajzolta volna újra emlékezetből, csak közben a papír összement volna. Mégis működik. Kicsi, könnyű, tenyérbe simul, és van benne valami furcsán jópofa.

Nem egyszer adtam oda másoknak is, hogy fogják meg, nézzék meg, és szinte mindenkinek ugyanaz volt az első reakciója: „ez milyen aranyos”. Nem jó. Nem prémium. Nem lenyűgöző. Hanem aranyos. És ez a kategória valahol még veszélyesebb, mert az ember a végén hajlamos megbocsátani neki dolgokat, amiket egy másik készüléknél azonnal a fejére olvasna.

Az anyaghasználat első fogásra egyébként nem is rossz. Kellemes kézbe venni, a keret vállalható, szemből nézve a kijelző körüli káva sem botrányosabb, mint jó néhány olcsó, strapabírónak álcázott kínai telefon esetében. Persze az alsó résznek rendesen van álla, olyan fajta, amit már külön személyiséggel lehetne felruházni, de összességében a front még mindig nem vállalhatatlan. A hátlap matt felületű, ami elsőre kulturált, de aztán gyorsan kiderül, hogy ezt konkrétan a körmöddel is meg lehet karistolni. Szóval a prémium illúzió nagyjából addig tart, amíg túl határozottan hozzá nem érsz.

A háromkamerás hátlap is inkább látványelem, mint fotós forradalom, de vizuálisan legalább próbálja eladni magát. És őszintén: sikerül is neki. Ez a telefon pont olyan, mint az a gyanús alak egy kosztümös filmben, aki túl szépen beszél ahhoz, hogy teljesen tisztességes legyen, de mégis végighallgatod, mert szórakoztató.

Használni meglepően jó… egészen addig, amíg írni nem akarsz rajta

És itt kezd furcsán alakulni a történet. Mert az ember azt várná, hogy egy ilyen nyilvánvaló klóntelefon rögtön az első pillanattól büntetés lesz. Ehhez képest az XS 17 Pro Max Mini meglepően fürge. Megnyomod a gombot, reagál. Lapozol a menüben, nem esik hasra azonnal. Megnyit egy alkalmazást, és nem úgy viselkedik, mint egy kómás emléktábla. Nem azt mondom, hogy ez a világ nyolcadik csodája, de a hétköznapi nyomkodásnál, gyors menüben mászkálásnál, rövid videónézésnél és alapfunkcióknál sokkal kulturáltabb, mint amit egy ilyen mini klóntelefontól várnál.

Aztán eljön az a pont, amikor szeretnél írni egy SMS-t vagy bármit bepötyögni, és a telefon hirtelen személyes sértésnek veszi, hogy komolyabban is használni akarod. Mivel maga a készülék ennyire pici, a billentyűzet is ennyire pici. A gyakorlatban ez annyit jelent, hogy gépelni rajta nagyjából olyan élmény, mint kötőtűvel szúnyogot stoppolni. Ha gyorsan akarsz írni, két opciód van: vagy végtelen türelmed lesz, vagy olyan ujjakat növesztesz, amiket eredetileg egy svájci órásmesternek tartottak fenn.

Ezért a telefon használata folyamatos hangulati hullámvasút. Az egyik percben azt mondod rá, hogy jé, ez tök pofa kis kütyü, a másikban pedig már személyesen szeretnél panaszkönyvet nyitni ellene. Rövid videókra, gyors nyomkodásra, menüben nézelődésre, nosztalgikus minitelefon-vibera egész kellemes. Ha viszont produktivitást, hosszabb üzenetírást vagy komolyabb használatot vársz tőle, akkor nagyon gyorsan megmutatja, hogy ő inkább játékos, mint munkás.

A telefon, ami olyan magabiztosan hazudik, hogy már szinte tiszteled érte

Az XS 17 Pro Max Mini legnagyobb attrakciója mégsem a külseje vagy a mérete, hanem az, ahogyan a saját hardveréről és szoftveréről mesél. Ez a készülék ugyanis olyan vehemenciával írja át a valóságot, hogy arra még egy választási kampányban is felszisszennének.

Azt állítja magáról, hogy modern Android fut rajta, brutál kijelzője van, komoly kamerái, ujjlenyomat-olvasója, erős hardvere – szóval minden földi jó. A valóság ezzel szemben inkább egy technológiai időutazás, csak kisebb méretben, több önbizalommal.

A klasszikus benchmarkos vonalon például eleve gyanús lett a sztori, mert a Geekbench fel sem akart rá menni normálisan. Márpedig amikor egy telefon ennyire nem szeretné, hogy megmérd, mit tud valójában, ott általában sejthető, hogy valaki nem őszinte. A CPU-X kiolvasása alapján például olyan adatok kezdtek megjelenni, amelyek együtt nagyjából annyira voltak hitelesek, mint amikor valaki azt állítja magáról, hogy egyszerre Forma–1-es pilóta, balett-táncos és mélytengeri búvár.

A rendszer 4 GB RAM-ról és 32 GB tárhelyről beszélt, miközben a dobozból kivéve már majdnem tele volt a készülék. A kijelzőről olyan felbontást állított, ami papíron még egy jóval komolyabb telefonban is tiszteletet parancsolna, aztán mellette olyan pixelsűrűséget közölt, ami ezzel együtt fizikailag sem nagyon állt össze. Az Android-verzió hol 15, hol Oreo volt, attól függően, hogy éppen melyik menüpontnak volt kedve nagyobbat mondani. Magyarul: még a saját hazugságait sem tudta következetesen végigvinni.

Az ujjlenyomat-olvasó külön gyönyörűség. A menü szerint természetesen van, hiszen miért ne lenne, ha már modern prémium klónról beszélünk. A gyakorlatban viszont nagyjából annyira létezik, mint egy mitikus állat egy népmesében. Ott van papíron, a valóságban pedig semmi értelme.

És akkor jött a pillanat, amikor tényleg megszólalt az igazság

A különböző tesztappokkal végül sikerült fülön csípni a kis szélhámost. A valóság sokkal földibb lett, mint amit a telefon szeretett volna elhitetni. A kijelző tényleges felbontása 384 × 854 pixel, a rendszer valójában Android 8.1, a tárhely 16 GB, a RAM pedig 1 GB. Igen, nem négy, nem nyolc, nem tizenhét, hanem egy. Az a fajta hardvercsomag ez, amire ma már nem azt mondod, hogy „olcsó”, hanem azt, hogy „múzeumi”.

A processzor sem valami friss és ropogós csodafegyver, hanem egy MediaTek MT6580M, vagyis egy olyan négymagos egység, aminek a neve is inkább poros üvegvitrin mögött hangzik otthonosan. A hátlapi kamera a fájlok alapján 1280 × 960 pixeles fotókat lő, az előlapi pedig 640 × 480 környékén mozog. A három hátlapi kamerából ráadásul természetesen csak az egyik mögött van valódi kamera, a többi inkább dekoráció, hogy a készülék hátulról is tartsa a mesét. Az akkumulátorról az újabb termékoldalak már 2000 mAh körüli kapacitást írnak, ami legalább hihetően hangzik, a kapcsolódásból pedig nagyjából 2G/3G, alap Wi-Fi és Bluetooth 4.0 jutott neki. Vagyis a telefon nem modern, nem erős, nem csúcskategóriás, hanem egy jókedvű kis túlélő az elektronikai történelem hátsó udvarából.

És itt jön megint az a pont, ahol logikusan azt kéne mondani, hogy rendben, lelepleztük, ez egy átverés, mindenki menjen haza. Csakhogy valamiért nem ez történik. Mert ez a telefon nem válik gyűlöletes vacakká. Egyszerűen csak egy cuki kis szélhámos marad.

A legfurcsább rész: ennyi hazugság után is van benne valami bájos

Normális körülmények között egy ilyen termék után az embernek az lenne a végkövetkeztetése, hogy köszönjük, soha többé. Itt viszont furcsa módon nem ezt érzi az ember. Jól néz ki. Jó kézbe venni. Meglepően gyors a kategóriájához képest. A hátlapi kamera ugyan nem sok mindenre való, de legalább nem teljesen használhatatlan. Van benne egy olyan különleges kütyübája, amitől az egész inkább szórakoztató, mint felháborító.

Olyan ez, mint amikor tudod valakiről, hogy csibész, sőt néha füllent is, de olyan ártatlan bociszemekkel néz rád, hogy egyszerűen nem tudsz igazán haragudni rá. És az XS 17 Pro Max Mini pontosan ezt csinálja. Pimasz, hamis, vállalhatatlanul túlzó, de közben valahogy mégis szórakoztató.

Az egész sztori ráadásul kapott egy külön kis karakterívet is. Amikor eredetileg meg lett rendelve, még jóval drágábban, nagyjából 28–32 ezer forint környékén, a termékoldal is tele volt teljesen elszállt, nyilvánvalóan hamis specifikációkkal. Mire a komolyabb foglalkozás elindult vele, addigra nemcsak maga a termék tűnt el az AliExpressről, hanem az eladó is. Később viszont a készülék újra felbukkant, immár sokkal korrektebb, földhözragadtabb leírással, és 16 ezer forint körüli áron. Ott már nem akarták elhitetni róla, hogy zsebben hordható sci-fi. Egyszerűen azt írták róla, amit tud. És innentől az egész történet egy fokkal őszintébb lett.

Megéri? Teljes áron semmiképp, olcsó gegnek viszont simán

Ha valaki komolyan gondolja, hogy ebből lesz a következő fő telefonja, azon azért erősen elgondolkodnék. Eredeti, harmincezer körüli áron ez így egyáltalán nem jó ajánlat, főleg úgy, hogy az eredeti eladó is eltűnt a ködből. Viszont a mostani, jóval alacsonyabb árszinten már más a helyzet. Tizenhatezer forint körül ez a telefon már nem mint rendes okostelefon érdekes, hanem mint vicces, szerethető, mutogatni való másodkészülék.

Telefonálni lehet vele, alap dolgokra használható, kinézetre szórakoztató, és tökéletes geg arra, hogy odaadd egy iPhone-fannak: tessék, itt a mini Pro Max Mini, jó egészséget. Valamiféle modern technológiai kabalaként működik: egy kis hazug, de kedves emlékeztető arra, hogy a kínai klóntelefon-univerzum még mindig létezik, és néha tud egészen szórakoztató lenni.

Nem jó telefon. Nem tisztességes telefon. Nem becsületes telefon.
De kézbe véve, nyomkodva, a saját hazugságain nevetve valahogy mégis nehéz nem kedvelni.

Az anyagból nemcsak írott, hanem képi tartalom is készült, amit YouTube csatornánkon tudsz megnézni.