Mit optimalizálnak valójában a randialkalmazások? Spoiler: nem a szerelmet

Valentin-nap előtt mindig ugyanaz történik: megnő a randialkalmazások forgalma, új profilok jelennek meg, több üzenet megy ki, több jobbra-balra húzás történik. Papíron minden adott ahhoz, hogy közelebb kerüljünk egymáshoz. A valóságban viszont sokan épp ilyenkor érzik magukat a legmagányosabbnak.

És ez nem véletlen.

Egyre több kutatás és elemzés mutat rá arra, hogy a randialkalmazások nem elsősorban a kapcsolódást optimalizálják, hanem valami egészen mást: a felhasználói aktivitást, a bizonytalanságot és az alkalmazásban töltött időt.

A modern randizás üzleti modellje

A randialkalmazások ma már nem startup-romantikából élnek, hanem kőkemény üzleti logika mentén működnek. A Match Group – amely olyan appokat birtokol, mint a Tinder, a Hinge vagy az OkCupid – egyetlen negyedév alatt közel 900 millió dolláros bevételt termelt.

A cél tehát nem az, hogy megtaláld „az igazit”, majd töröld az appot.

A cél az, hogy maradj.
Lehetőleg minél tovább.
Lehetőleg fizető felhasználóként.

A randialkalmazások nem a szerelmet árulják, hanem azt az érzést, hogy a szerelem egy prémium funkcióval közelebb kerülhet.

Miért nem ér véget soha a swipe?

A swipe-olás mögött nagyon is tudatos pszichológiai mechanizmusok működnek. Változó jutalmazás, gamifikáció, push értesítések – pontosan ugyanazok az eszközök, amelyeket a kaszinók vagy a közösségi média is használ.

A rendszer lényege egyszerű:

„Lehet, hogy a következő húzás lesz az igazi.”

Ez az állandó bizonytalanság rendkívül jól monetizálható. Minél tovább keresel, annál több adat keletkezik rólad, annál nagyobb az esély, hogy előfizetsz, boostot veszel, vagy kiemelt láthatóságért fizetsz.

Amikor az ember termékké válik

A randialkalmazások világában mindenki egy profil.
Fotók, bio, reakcióidő, „teljesítmény”.

A rendszer azt sugallja:
– ha nem jönnek a matchek, nem az app a hibás,
– hanem nem optimalizáltad eléggé magad.

Ez a logika lassan önértékelési kérdéssé válik. Az emberek elkezdik saját értéküket mérni visszajelzések, húzások, válaszidők alapján. A randizás így nem kapcsolódás, hanem folyamatos önmenedzselés lesz.

Végtelen választék, nulla elégedettség

A klasszikus döntéselmélet szerint az emberek általában „elég jó” megoldásokat keresnek. Nem tökéletest, hanem megfelelően jót. A randialkalmazások azonban megtörik ezt a mintát.

Amikor a lehetőségek végtelennek tűnnek:
– nehezebb dönteni
– könnyebb elutasítani
– és egyre nehezebb elégedettnek lenni

Az eredmény egy eldobható randikultúra, ahol mindig ott lebeg a gondolat: „Lehetne jobb is.”

A magány nem hiba, hanem funkció

Talán a legkeményebb felismerés ez:
a magány nem a rendszer mellékhatása, hanem a működésének része.

A randialkalmazások nem közösséget építenek, hanem egyéni stratégiákra ösztönöznek. Nem a kötődést jutalmazzák, hanem az aktivitást. Nem az elköteleződést, hanem a folyamatos keresést.

Ebben a környezetben az emberek:
– kiégnek
– cinikussá válnak
– és egyre kevésbé bíznak a valódi kapcsolódásban

Akkor mi marad?

A technológia önmagában nem ellenség. A kérdés az, mire optimalizáljuk.

Amíg a randialkalmazások elsődleges célja az, hogy bent tartsanak, addig a valódi kapcsolatok mindig másodlagosak maradnak. És amíg a rendszer a bizonytalanságból profitál, addig a felhasználók gyakran épp azt veszítik el, amiért beléptek: az intimitást és az őszinte kapcsolódást.

Forrás: The Conversation