10 legendás mobiltelefon, amit mindenki imádott – de használni már nem volt akkora élmény

Volt idő, amikor egy mobiltelefonba első látásra bele lehetett szeretni. Nem kellett hozzá mesterséges intelligencia, száz megapixeles kamera vagy hatalmas akkumulátor: elég volt egy különleges billentyűzet, egy látványos csúszkamechanika, esetleg egy olyan formatervezési megoldás, amelyet korábban még soha nem láttunk. A 2000-es évek mobilpiacán a gyártók elképesztő kreativitással próbálták megkülönböztetni készülékeiket, a vásárlók pedig gyakran már a kirakat előtt eldöntötték, hogy melyik telefonra szeretnének hónapokig spórolni.

Csakhogy a lenyűgöző külső és a jó használhatóság nem mindig járt kéz a kézben. Akadt olyan méregdrága csúcsmobil, amelynek kevés volt a memóriája a saját operációs rendszeréhez, olyan zenetelefon, amelynek normál használat közben megrepedtek a billentyűi, és olyan luxuskészülék is, amelynél az SMS-írás komolyabb kihívást jelentett, mint amit az árcédula alapján várhattunk volna.

Összegyűjtöttünk tíz olyan legendás vagy különösen emlékezetes mobiltelefont, amelyeknél a dizájn, az innováció vagy a marketing magasabbra emelte az elvárásokat, mint amit a mindennapi felhasználói élmény végül teljesíteni tudott. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy valamennyi rossz készülék lett volna. Több közülük hatalmas sikert aratott, és ma is megérdemelten szerepel a mobilkommunikáció történetének fontos darabjai között. Éppen ettől érdekes a történetük: néha egy fantasztikus telefon is tudott egészen bosszantó lenni.

1. Nokia N97 (2009) – Az álomtelefon, amelyet visszafogott a saját hardvere

2009-ben a Nokia még mindig a mobilkommunikáció egyik legfontosabb szereplője volt, az okostelefonos piac azonban látványos átalakuláson ment keresztül. Az Apple iPhone egyre nagyobb figyelmet kapott, az Android pedig szintén kezdett komoly tényezővé válni. A finneknek olyan készülékre volt szükségük, amely megmutatja, hogy a hagyományos mobilgyártók is képesek modern, érintőkijelzős okostelefont készíteni. Ezt a szerepet szánták a Nokia N97-nek.

A készülék adatlapja 2009-ben valóban lenyűgözőnek számított. 3,5 hüvelykes érintőkijelzőt, oldalra kicsúsztatható QWERTY billentyűzetet, 32 GB beépített tárhelyet és 5 megapixeles Carl Zeiss optikás kamerát kapott, természetesen Wi-Fi-vel és GPS-szel kiegészítve. A különleges mechanika kinyitáskor megdöntötte a kijelzőt, így az N97 egy apró notebookra emlékeztetett. A koncepció rendkívül vonzó volt: egyetlen eszközben egyesült volna a kommunikációra és munkára alkalmas billentyűzetes okostelefon, valamint a modern érintőkijelzős készülékek világa.

A problémák akkor kezdődtek, amikor az ember huzamosabb ideig használni próbálta. A telefonban egy 434 MHz-es processzor és mindössze 128 MB RAM dolgozott, amely a Symbian S60 5th Edition rendszerrel együtt már nem mindig biztosított megfelelő sebességet. A menük időnként akadoztak, az alkalmazásváltás lassú lehetett, a rezisztív érintőkijelző pedig egészen más kezelési élményt adott, mint a rivális iPhone kapacitív panelje. Utóbbinál a finom érintések és gesztusok természetesebben működtek, míg a Nokia megoldása nagyobb nyomást és pontosabb célzást igényelt.

Különösen bosszantó volt a tárhely kezelése. Hiába szerepelt a specifikációban 32 GB belső memória, a rendszer számára fenntartott meghajtó mindössze 256 MB kapacitású volt. Mivel ebből maga az operációs rendszer és az alkalmazások is helyet foglaltak, bizonyos telepítéseknél és frissítéseknél hamar előkerülhetett a tárhelyhiány problémája. Egy csúcskategóriás, zsebkomputernek szánt készüléknél ez kellemetlen kompromisszum volt.

A Nokia több szoftverfrissítéssel próbált javítani a felhasználói élményen, de a problémák jelentőségét jól mutatja, hogy 2010-ben Anssi Vanjoki, a vállalat egyik vezetője is nyilvánosan elismerte az N97-tel kapcsolatos csalódást. A később megjelent N97 Mini már egy átdolgozott, kompaktabb változatot képviselt, de az eredeti modell megítélésén ez nem változtatott alapvetően.

A Nokia N97 tökéletes példája annak, amikor egy telefon funkciókban megelőzi a saját hardverének lehetőségeit. Szinte mindent tudott, amire akkoriban egy okostelefonos vásárló vágyhatott, csak éppen a használata nem mindig volt olyan gördülékeny, mint amit a lenyűgöző specifikáció alapján remélni lehetett.

2. LG Chocolate KG800 (2006) – A divattelefon, amelyet jobb volt nézni, mint nyomkodni

Az LG Chocolate KG800 megjelenésekor pontosan tudta, hogyan kell magára vonni a figyelmet. A 2006-ban Európába is megérkező csúszkamobil fényes fekete előlapja kikapcsolt állapotban szinte teljesen homogén felületet alkotott, majd a megfelelő érintésre vörösen világító kezelőgombok jelentek meg rajta. A hagyományos számbillentyűzetet a szétcsúsztatható ház rejtette el, így a telefon összecsukva inkább egy futurisztikus divatkiegészítőnek tűnt.

A Chocolate egyik legfontosabb újítása az érintésérzékeny navigációs felület volt. Akkoriban a legtöbb mobiltelefonon még hagyományos, fizikailag lenyomható gombokkal közlekedtünk a menükben, ezért az LG megoldása látványos technológiai különlegességnek számított. A vörös háttérvilágítás és a fekete burkolat kontrasztja pedig annyira karakteres megjelenést adott neki, hogy a Chocolate már az asztalra helyezve is könnyen magára irányította a tekinteteket.

Csakhogy a kezelőszervek használata már jóval kevésbé volt egyértelmű sikertörténet. Az érintőgombok nem adtak fizikai visszajelzést, ezért nehezebb volt biztosan érzékelni, mikor sikerült megnyomni egy funkciót. Ráadásul a véletlen érintések is kellemetlenséget okozhattak: egy rossz mozdulattal könnyen másik menüpontba navigálhattunk, vagy elindíthattunk egy nem kívánt műveletet. A korszak fizikai billentyűzetekhez szokott felhasználói számára ez komoly alkalmazkodást igényelt.

A gyönyörű, zongoralakk jellegű előlap sem bizonyult maradéktalanul praktikusnak. Könnyen gyűjtötte az ujjlenyomatokat, így a reklámfotókon tökéletesen csillogó felület használat közben gyorsan elveszíthette makulátlan megjelenését. A készülék technikai felszereltsége ráadásul inkább átlagos volt: 1,3 megapixeles kamerát, MP3-lejátszót és 128 MB belső tárhelyet kínált, memóriakártyás bővítési lehetőség nélkül.

Ez utóbbi különösen egy zenetelefonnál jelentett korlátozást. Hiába tudtunk MP3-fájlokat lejátszani, néhány album is jelentős részét elfoglalhatta a rendelkezésre álló memóriának. Így a Chocolate esetében a multimédiás tudás nem feltétlenül tartott lépést azzal a divatos, modern életérzéssel, amelyet a telefon megjelenése közvetített.

Az LG Chocolate ettől még a korszak egyik legismertebb dizájnmobilja lett, és fontos szerepet játszott abban, hogy a mobiltelefonokat egyre többen divatkiegészítőként is kezdték kezelni. A KG800 azonban arra is emlékeztet, hogy egy látványos kezelési megoldás csak akkor valódi előrelépés, ha a hétköznapi használatot is kényelmesebbé teszi.

3. BlackBerry Storm 9500 (2008) – Az érintőkijelzős BlackBerry, amelyen kényelmetlen volt gépelni

A BlackBerry hosszú éveken keresztül szinte egyet jelentett a gyors, kényelmes mobilos kommunikációval. Készülékeit különösen az üzleti felhasználók kedvelték, hiszen a fizikai QWERTY billentyűzetekkel hosszabb e-maileket és üzeneteket is meglepően hatékonyan lehetett megírni. Aztán megjelent az iPhone, és az érintőkijelző hirtelen a modern okostelefon egyik legfontosabb ismertetőjegyévé vált.

A BlackBerry 2008-ban a Storm 9500-zal próbált válaszolni a változásra. A készülék a márka első teljes érintőkijelzős modelljeként érkezett, 3,25 hüvelykes, 480 × 360 pixeles kijelzővel és 3,2 megapixeles kamerával. A gyártó azonban nem akarta teljesen elengedni a fizikai billentyűk által nyújtott visszajelzés gondolatát, ezért egy egészen különleges megoldást fejlesztett.

Ez volt a SurePress technológia, amelynél maga a kijelző fizikailag elmozdult, amikor a felhasználó megnyomta. Nem egyszerű rezgőmotor próbálta elhitetni, hogy megtörtént a billentyű lenyomása: a panel valóban kattanó mozdulatot végzett. A koncepció első hallásra akár zseniálisnak is tűnhetett, hiszen az érintőkijelző rugalmasságát próbálta ötvözni a hagyományos gombok tapintható visszajelzésével.

A mindennapokban viszont gyorsan megmutatkoztak a hátrányai. Egy-egy karakter beviteléhez nem volt elég megérinteni a kívánt billentyűt, hanem le kellett nyomni, majd felengedni az egész kijelzőt. Ez gépelés közben jelentősen lassíthatta a mozdulatokat, és a hibázás lehetőségét is növelte. Különösen ironikus, hogy mindez éppen egy BlackBerry esetében történt, ahol a gyors szövegbevitel hagyományosan a legfontosabb erények közé tartozott.

A Storm más területeken sem teljesített hibátlanul. A szoftver hajlamos volt lassulásokra, a kijelző elforgatása időnként feltűnően sokáig tartott, és a korabeli tesztekben a rendszer stabilitása, valamint az üzemidő is kritikát kapott. A legmeglepőbb hiányosság azonban az volt, hogy a Storm 9500 még Wi-Fi-kapcsolatot sem kínált, ami ebben a kategóriában és árszinten már nehezen volt indokolható.

A BlackBerry Storm története azért különösen tanulságos, mert a gyártó pontosan azt a tulajdonságot áldozta fel a piaci alkalmazkodás érdekében, amely korábban a legnagyobb versenyelőnyét jelentette. Az érintőkijelzős kialakítással sikerült reagálni az iPhone által elindított változásra, de a felhasználói élmény nem tudta meggyőzően pótolni a legendás fizikai billentyűzetet.

4. Motorola RAZR V3 (2004) – Az egyik legszebb telefon, amelynek adatlapja már akkor is szerény volt

Kevés olyan mobiltelefon létezik, amelynek formatervezése ennyire sikeresen kiállta az idő próbáját, mint a Motorola RAZR V3-é. Amikor 2004-ben bemutatták, a készülék szinte hihetetlenül vékonynak és elegánsnak számított, miközben a korszak legtöbb kagylótelefonja még jóval vaskosabb kialakítással rendelkezett. A V3 azonnal felismerhető megjelenése máig a mobiltelefonos formatervezés egyik ikonikus példája.

A Motorola mérnökei 13,9 milliméter vastag házat alkottak, amelyben alumínium- és magnéziumelemeket is használtak. A készülék leglátványosabb részlete a kékes háttérvilágítású, egyetlen fémlapból kialakított billentyűzet volt, amely egyszerre hatott futurisztikusnak és kifinomultnak. A RAZR formavilága később hosszú éveken át meghatározta a Motorola kínálatát, a készülékcsalád pedig több mint 130 millió eladott példányig jutott.

A külső mögött azonban az eredeti V3 tudása már korántsem volt ennyire lenyűgöző. A fő kijelző 2,2 hüvelykes, 176 × 220 pixeles panel volt, a hátlapi kamera pedig mindössze VGA, vagyis körülbelül 0,3 megapixeles felbontást kínált. Az igazán bosszantó korlátozást azonban a tárhely jelentette: nagyjából 5,5 MB belső memória állt rendelkezésre, és memóriakártyával sem lehetett bővíteni.

Ez a gyakorlatban azt jelentette, hogy hiába rendelkezett a telefon bizonyos multimédiás funkciókkal, az elérhető hely nagyon gyorsan elfogyhatott. Néhány kép, videó vagy más fájl már komolyan megterhelte a tárolókapacitást, így a V3 ezen a téren messze nem nyújtott annyit, mint amit a prémium árcédula alapján várhattunk volna. A Motorola menürendszerét is érték kritikák, különösen a kezelhetőség és egyes funkciók logikája miatt.

A gyártó később a RAZR V3i-vel több hiányosságot is korrigált. Az újabb változat 1,23 megapixeles kamerát és memóriakártyás bővítést kapott, ami már sokkal praktikusabbá tette a telefon multimédiás használatát. Ez jól mutatja, hogy a kezdeti dizájnsiker után a Motorola maga is felismerte: a külső önmagában nem old meg minden használhatósági problémát.

A RAZR V3 ettől még megérdemelten lett legenda. Kifejezetten szép, szokatlanul vékony és rendkívül karakteres telefon volt, amelyet sokan éppen a megjelenése miatt szerettek. Csak éppen nem feltétlenül annak ajánlanánk 2004-ből, aki a pénzéért a lehető legtöbb technikai tudást szerette volna megkapni.

5. Siemens SX1 (2003) – A mobiltelefon, amelyen az SMS-írást külön meg kellett tanulni

A Siemens SX1 a mobiltelefonok történetének egyik legérdekesebb formatervezési kísérlete volt. A készüléket 2003 februárjában mutatták be, azonban több halasztás után csak az év végén kerülhetett piacra, Magyarországon pedig 2004 februárjában jelent meg. A Siemens ekkoriban még komoly szereplőnek számított a mobilpiacon, az SX1 pedig egyértelműen azt a célt szolgálta, hogy a gyártó technológiai szempontból is versenyképes maradjon az egyre népszerűbb okostelefonokkal szemben.

A műszaki felszereltséggel nem igazán lehetett vitatkozni. A Nokia okostelefonjaiból ismert Symbian Series 60 rendszer futott rajta, egy 176 × 220 pixeles, 65 ezer szín megjelenítésére képes kijelzővel. VGA kamerát, Bluetooth-kapcsolatot, FM-rádiót, sztereó MP3-lejátszást és MMC memóriakártyás bővítési lehetőséget is kínált. Ez a kombináció 2003-ban már egészen komoly tudást jelentett, különösen egy hagyományos mobiltelefon méretű készülékben.

A Siemens azonban úgy döntött, hogy a formai különlegességet a kezelőszerveknél is érvényesíti. A megszokott számbillentyűzet helyett a kijelző két oldalára helyezte el a gombokat, ötöt balra és ötöt jobbra. A megoldás első ránézésre rendkívül futurisztikus volt, ráadásul nagyobb helyet hagyott a kijelzőnek a telefon középső részén.

Csakhogy a mobiltelefon egyik legalapvetőbb feladata, a szövegbevitel ettől hirtelen meglehetősen körülményessé vált. Egy SMS megírásakor az ujjaknak folyamatosan a telefon két oldala között kellett mozogniuk, ami jelentősen eltért a hagyományos billentyűzeteknél megszokott mozdulatoktól. Az egykezes gépelés különösen nehézkes lehetett, a középen elhelyezett apró joystick pedig szintén nem tartozott a legkényelmesebb navigációs megoldások közé.

A történet legszórakoztatóbb részlete, hogy a Siemens egy TypeGun nevű játékot is telepített a készülékre, amellyel a felhasználók a különleges billentyűzet kezelését gyakorolhatták. Más szóval egy drága okostelefonhoz gyakorlatilag külön tréningprogram járhatott, hogy az ember megtanulja használni annak egyik legalapvetőbb funkcióját.

Az SX1-et mindezek ellenére nem érdemes sikertelen technológiai próbálkozásként elkönyvelni. A maga idejében sokoldalú és fejlett okostelefon volt, amely több szempontból is megmutatta, mire képes a Symbian-rendszer. Ugyanakkor arra is emlékeztet, hogy az eredetiség és a praktikum nem feltétlenül ugyanazt jelenti.

6. Nokia N96 (2008) – Amikor az utód bizonyos területeken visszalépésnek érződött

A Nokia N95, különösen annak 8 GB-os változata, a mobilkommunikáció történetének egyik legemlékezetesebb multimédiás csúcstelefonja lett. A két irányba csúsztatható mechanika, a komoly kamerás képességek, a GPS és a multimédiás funkciók együtt olyan csomagot alkottak, amelynek méltó folytatást készíteni egyáltalán nem volt könnyű feladat. Ezzel a rendkívül magas elvárással érkezett meg 2008-ban a Nokia N96.

Az új modell első pillantásra meggyőző utódnak tűnt. Megmaradt a 2,8 hüvelykes kijelző, az 5 megapixeles Carl Zeiss kamerarendszer és a két irányba csúsztatható kialakítás, miközben a belső tárhely 16 GB-ra nőtt. A készülék ráadásul microSD-kártyával is bővíthető volt, így multimédiás tartalmak számára kifejezetten bőséges hely állt rendelkezésre. Wi-Fi, GPS és számos más felsőkategóriás funkció is helyet kapott a felszereltségben.

A Nokia különösen nagy hangsúlyt fektetett a DVB-H digitális televíziós vevőre, amelynek segítségével kompatibilis szolgáltatás esetén élő tévéadásokat lehetett volna nézni a mobilon. A hátlapra még egy apró kitámasztót is szereltek, hogy a készüléket könnyebb legyen megfelelő szögben elhelyezni a videózáshoz. A koncepció különösen egy olyan korszakban tűnt érdekesnek, amikor az internetes videóstreaming még messze nem volt olyan általános, mint manapság.

A problémát az jelentette, hogy a látványos multimédiás fejlesztések mellett több területen visszalépések történtek. Az N95 8GB 332 MHz-es ARM11 processzora helyett az N96-ban egy 264 MHz-es ARM9 alapú megoldás dolgozott. Bár az eltérő processzorarchitektúrákat nem lehet kizárólag az órajel alapján összehasonlítani, a gyakorlatban az új modell bizonyos műveleteknél még lassabbnak is bizonyulhatott az elődjénél.

Az akkumulátor kapacitása szintén csökkent: az N95 8GB 1200 mAh-s telepéhez képest az N96 mindössze 950 mAh-t kapott. Ez már önmagában sem volt ideális egy olyan készüléknél, amelyet elsősorban multimédiás használatra, videózásra és mobiltelevíziózásra szántak.

Utóbbi funkciónál ráadásul egy egészen alapvető akadály jelentkezett. A DVB-H szolgáltatás sok országban egyáltalán nem volt elérhető, így a telefon egyik leglátványosabb újdonságát a vásárlók jelentős része nem is tudta kihasználni. Mindez nagyjából 550 eurós, adók nélküli indulóár mellett különösen kellemetlenül hatott.

A Nokia N96 így nem azért került erre a listára, mert rossz telefon lett volna. A multimédiás felszereltsége kifejezetten erős maradt, és több területen valódi előrelépést kínált. Egyszerűen az N95 8GB annyira jól sikerült előd volt, hogy az új modell magasabb száma és modernebb pozicionálása önmagában már nem bizonyult elég meggyőzőnek.

7. Microsoft Surface Duo (2020) – Két kijelző, fantasztikus ötlet, kiforratlan megvalósítás

2020-ban a hajlítható telefonok piaca már kezdett kialakulni, a Microsoft azonban nem akart pontosan ugyanazon az úton elindulni, mint a Samsung és más gyártók. Ahelyett, hogy egyetlen hajlítható kijelzőt épített volna a készülékbe, két különálló panel mellett döntött, amelyek egy 360 fokban mozgatható zsanérral kapcsolódtak egymáshoz. Így született meg a Surface Duo, amely sokkal inkább emlékeztetett egy futurisztikus digitális noteszre, mint egy hagyományos mobiltelefonra.

A koncepció rendkívül érdekes volt. A készülék két 5,6 hüvelykes AMOLED kijelzőt kapott, amelyek szétnyitva egy 8,1 hüvelykes munkafelületet alkottak. A két kijelzőn külön alkalmazásokat futtathattunk, így például az egyiken dokumentumot olvashattunk, miközben a másikon e-mailt írtunk vagy böngésztünk. A zsanér lehetővé tette a különböző használati módokat, így a telefon könyvszerűen, noteszként, részben kihajtva vagy akár visszahajtott kijelzőkkel is működhetett.

A Microsoft elképzelése a produktivitás köré épült, ami a vállalat szoftveres hátterét ismerve teljesen logikus iránynak tűnt. A probléma inkább az volt, hogy a hardver és a szoftver nem minden esetben tudott megfelelően együttműködni.

A Surface Duo Android 10-re épülő rendszere a megjelenésekor számos kezelési problémával küzdött. Az alkalmazások időnként nem a kívánt kijelzőn nyíltak meg, a képernyőforgatás lassú lehetett, a gesztusvezérlés pedig nem mindig viselkedett kiszámíthatóan. Ez különösen egy olyan eszköznél jelentett gondot, amelynek legfontosabb előnye éppen a két külön képernyő közötti gördülékeny munkavégzés lett volna.

Mindezért ráadásul 1399 dolláros indulóárat kellett fizetni. A készülékben eközben egy korábbi generációs Snapdragon 855 rendszerchip és 6 GB RAM dolgozott, tehát a vásárló nem a legfrissebb csúcshardvert kapta. A kamerarendszer is rendkívül egyszerű volt: mindössze egy 11 megapixeles egység szolgált hagyományos fényképezésre és szelfikészítésre, így a megfelelő fotózási helyzethez a készüléket is a megfelelő irányba kellett hajtogatni.

A hiányosságok listája itt még nem ért véget. Nem volt 5G, NFC vagy vezeték nélküli töltés, amelyek egy ilyen árú eszköznél már akkor is jogos elvárásnak számíthattak. A Surface Duo így hiába mutatott izgalmas irányt a mobilos multitasking számára, a mindennapi használat során túl sok kompromisszumot követelt.

A Microsoft kétkijelzős elképzelése ma is érdekes alternatívának számít a klasszikus hajlítható paneles megoldások mellett. Az első Surface Duo azonban azt bizonyította, hogy a különleges hardverkialakítás csak akkor válik igazán hasznossá, ha a szoftver ugyanazzal a magabiztossággal képes kihasználni.

8. HTC Touch Diamond (2008) – Gyémántmintás luxus, amely alatt továbbra is Windows Mobile dolgozott

A HTC Touch Diamond 2008-ban az egyik leglátványosabb próbálkozás volt arra, hogy a Windows Mobile világa felvegye a versenyt az iPhone megjelenésével. A gyártó korábban is komoly tapasztalatot szerzett okostelefonok készítésében, de a Touch Diamond esetében a formatervezés legalább olyan fontos szerepet kapott, mint a funkciók.

A mindössze 11,5 milliméter vastag készülék különleges, fényes, gyémántmintás hátlapot kapott, amely látványosan eltért a korszak megszokott mobilos formavilágától. Elöl egy 2,8 hüvelykes, 640 × 480 pixeles érintőkijelző található, amely akkoriban kifejezetten éles megjelenítést biztosított. A hardveres alapot 528 MHz-es Qualcomm processzor és 192 MB RAM adta, emellett 4 GB belső tárhelyet, Wi-Fi-t, GPS-t és 3,2 megapixeles kamerát kapott.

A HTC legfontosabb szoftveres újítása a TouchFLO 3D kezelőfelület volt. A látványosan animált menük, lapozható névjegyek és grafikus időjárás-előrejelzés azt a benyomást keltették, hogy egy teljesen új generációs érintőkijelzős rendszert használunk. Az iPhone által népszerűvé tett közvetlen, ujjal történő kezelés ekkoriban már egyre fontosabb elvárássá vált, a HTC pedig láthatóan igyekezett alkalmazkodni hozzá.

Csakhogy a TouchFLO alatt továbbra is Windows Mobile 6.1 futott, amelynek kezelési logikája eredetileg egészen más felhasználói élményre épült. A Microsoft rendszerének számos része érintőceruzás használatra készült, apró gombokkal, jelölőnégyzetekkel és sűrűn elhelyezett menüpontokkal. Amíg a felhasználó a HTC látványos saját felületén belül maradt, az összhatás modernnek tűnt, de a mélyebb beállítások között könnyen előkerültek a régebbi rendszer korlátai.

A mindennapokat időnként lassulások is nehezítették, a kis kijelzőn történő gépelés pedig nem számított különösebben kényelmesnek. Az akkumulátor kapacitása mindössze 900 mAh volt, amely az üzemidőt is korlátozta, ráadásul a 4 GB belső tárhelyet memóriakártyával sem lehetett bővíteni.

Pedig a HTC néhány részletnél valóban példás figyelmet fordított a használhatóságra. Az érintőceruzát például mágneses rögzítés tartotta a helyén, és ha hívás közben kihúztuk, a rendszer automatikusan megnyitotta a jegyzetelő alkalmazást. Ez pontosan olyan apró, átgondolt megoldás volt, amely a mindennapokban valódi segítséget jelenthetett.

A Touch Diamond ezért különösen érdekes szereplője a listának. A külső és a TouchFLO 3D felület látványosan modern volt, de a háttérben működő Windows Mobile alapjai már egy korábbi okostelefonos korszakból származtak. A HTC sokat tett azért, hogy ezt a különbséget elfedje, teljesen megszüntetni azonban nem tudta.

9. Sony Ericsson W580i (2007) – A Walkman mobil, amelynek megrepedtek a billentyűi

A Sony Ericsson W580i azok közé a telefonok közé tartozott, amelyeknél szinte minden adott volt a sikerhez. A 2007-ben megjelent készülék fiatalos, színes, vékony és látványos csúszkamobil volt, ráadásul a Walkman márkajelzésnek akkoriban különösen nagy vonzereje volt. A Sony Ericsson zenei telefonjai sok vásárló számára valódi alternatívát jelentettek a külön hordozott MP3-lejátszók helyett.

A W580i mindössze 14 milliméter vastag kialakítást kapott, 2 hüvelykes, 240 × 320 pixeles kijelzővel és 2 megapixeles kamerával. A zenei funkciókról a Walkman 2.0 lejátszó gondoskodott, természetesen FM-rádióval és memóriakártyás bővítési lehetőséggel kiegészítve. A készüléknek azonban volt két olyan extrája is, amelyek a korszakban kifejezetten különlegesnek számítottak.

Az egyik a Shake Control volt. A megfelelő Walkman gombot nyomva tartva és a telefont megrázva zeneszámot lehetett váltani, anélkül hogy külön a menüben kellett volna keresgélni. A másik érdekességet a beépített lépésszámláló jelentette, amely már évekkel az okoskarkötők elterjedése előtt megmutatta, hogyan kapcsolódhat össze egy mobiltelefon a mindennapi mozgás követésével.

A W580i problémája azonban egy egészen alapvető alkatrésznél jelentkezett: a számbillentyűzetnél. Egyes készülékek billentyűi már néhány hét normál használat után megrepedhettek, gyakran keresztirányban, a gombok közepén. Ez nem feltétlenül durva fizikai behatás következménye volt, hanem egyszerű szövegbevitel során is előfordulhatott.

A hiba ráadásul nem korlátozódott kizárólag erre a modellre. A műszakilag és konstrukciójában közeli rokonságban álló Sony Ericsson S500i szintén hasonló problémákról vált ismertté. A gondok jelentőségét mutatja, hogy egy dán szaklapnál 2007-ben még a tesztpéldány gombjai is eltörtek, a Sony Ericsson pedig elismerte a hibát, és az érintett készülékeknél garanciális javítást biztosított.

A W580i ettől függetlenül az egyik legemlékezetesebb Walkman mobil maradt. A zenei funkciók, a mozgásérzékelés és a fiatalos kialakítás valóban jól sikerültek, a billentyűzet tartóssága azonban kellemetlen árnyékot vetett a konstrukcióra.

Ez a történet jól mutatja, mennyire sok múlhat néhány látszólag jelentéktelen alkatrészen. Hiába dolgozik egy gyártó komoly szoftveres és hardveres újításokon, ha a felhasználó végül attól tart, hogy egy egyszerű SMS megírásakor eltörik a telefon egyik gombja.

10. Nokia 8800 (2005) – A luxustelefon, amelynél a szépségért valóban fizetni kellett

A Nokia 8800 2005-ben egészen más vásárlói igényre próbált választ adni, mint a korszak hagyományos mobiltelefonjai. Nem elsősorban a technikai specifikációkkal akart versenyezni, hanem az exkluzivitással, az anyaghasználattal és azzal az érzéssel, hogy tulajdonosa valami különlegesen értékes tárgyat tart a kezében. Sok szempontból inkább egy luxuskaróra filozófiáját követte, mint egy hagyományos elektronikai eszközét.

A készülék rozsdamentes acélházzal és karcálló üveggel védett kijelzővel rendelkezett, csúszkamechanikájában pedig apró acélgolyós csapágyakat használtak. Az egész szerkezet precíz és elegáns benyomást keltett, ráadásul a telefon kinyitása önmagában is külön élményt jelentett. A Nokia olyan részletekre is figyelt, mint a csengőhangok: ezek megalkotásában az Oscar-díjas zeneszerző, Ryuichi Sakamoto működött közre.

Mindez természetesen az árcédulán is megjelent. A Nokia körülbelül 750 eurós, adók nélküli áron vezette be a 8800-at, ami a korabeli árfolyamon nagyjából 185 ezer forintnak felelt meg. Ez 2005-ben rendkívül jelentős összeg volt egy mobiltelefonért, főleg akkor, ha kizárólag a technikai tudást vizsgáljuk.

Az adatlap ugyanis meglehetősen szerény volt. A készülék 208 × 208 pixeles kijelzőt, mindössze 0,5 megapixeles kamerát és 64 MB belső memóriát kínált, amelyből körülbelül 50 MB állt rendelkezésre a felhasználó számára. Memóriakártyás bővítésre nem volt lehetőség, így a tárolókapacitás szigorú korlátot jelentett.

A szövegbevitel sem bizonyult különösebben kényelmesnek. A csúszkamechanika alól előbukkanó billentyűzet rendkívül szűk helyre került, ezért főleg az alsó gombok megnyomása okozhatott nehézséget nagyobb ujjal. Ez egy olyan készüléknél volt különösen bosszantó, amelynek tulajdonosai a magas árért joggal várhattak volna kompromisszummentes felhasználói élményt.

Az üzemidő szintén nem tartozott a készülék erősségei közé. A 600 mAh-s akkumulátor mellett a beszélgetési idő nagyjából másfél óra körül alakulhatott, így a gyakori töltés könnyen a mindennapok részévé válhatott. A Nokia legalább erre is elegáns választ adott: második akkumulátort mellékelt a csomaghoz, amelyet a hozzá tartozó asztali töltőállomáson külön lehetett tölteni.

A Nokia 8800 ettől még nem véletlenül vált az egyik legismertebb luxustelefonná. Az anyaghasználata, a mechanikai kidolgozása és a megjelenése valóban különleges volt, a készülék azonban jól mutatta, hogy a luxus és a kimagasló műszaki felszereltség nem feltétlenül ugyanazt jelenti.

Aki 2005-ben a legjobb kamerát, a legtöbb memóriát vagy a leghosszabb üzemidőt kereste, könnyedén találhatott nála jobb ajánlatot. A 8800 vásárlói azonban sokszor nem is ezeket a tulajdonságokat helyezték előtérbe: ők elsősorban egy rendkívül elegáns és exkluzív tárgyat szerettek volna. Ebben a szerepben pedig a Nokia 8800 kétségtelenül sikeres volt.

Összegzés: a legendás telefon nem feltétlenül jelent hibátlan telefont

A mobiltelefonok történetét visszanézve könnyű idealizálni a régi készülékeket. A Nokia N97 dönthető kijelzője, a Motorola RAZR V3 fémháza, az LG Chocolate vörösen világító érintőgombjai vagy a Nokia 8800 acélból készült csúszkamechanikája még ma is olyan részletek, amelyek mellett nehéz szó nélkül elmenni. Ezek a telefonok egy olyan korszakból származnak, amikor a gyártók sokkal bátrabban kísérleteztek a fizikai kialakítással, a kezelőszervekkel és a felhasználói élménnyel.

A kísérletezésnek azonban ára is volt. Egy szokatlan billentyűzet könnyen megnehezíthette az SMS-írást, egy látványos érintőfelület véletlen műveleteket eredményezhetett, a túlzottan ambiciózus szoftver pedig olyan hardveren próbált működni, amely még nem volt teljesen felkészülve rá. Más esetekben egyszerűen a prémium pozicionálás emelte olyan magasra az elvárásokat, amelyeket a technikai felszereltség már nem tudott teljesíteni.

Éppen ezért ezeket a készülékeket nem feltétlenül érdemes rossz mobiltelefonként elkönyvelni. A Nokia N97, a Siemens SX1 vagy a Microsoft Surface Duo olyan ötletekkel kísérletezett, amelyekből a mobilipar később sokat tanulhatott, a Motorola RAZR V3 és a Nokia 8800 pedig megmutatta, milyen fontos szerepe lehet az anyaghasználatnak és a formatervezésnek egy elektronikai termék sikerében.

A Sony Ericsson W580i története közben arra emlékeztet, hogy a tartósság legalább olyan fontos, mint a látványos funkciók, a BlackBerry Storm pedig különösen szemléletes példája annak, amikor egy gyártó a piaci trendek követése közben éppen a saját legerősebb tulajdonságát gyengíti meg.

Ma, amikor a legtöbb okostelefon egymáshoz nagyon hasonló kialakítással érkezik, ezek a régi modellek még a hibáikkal együtt is üdítően egyedinek hatnak. Lehet, hogy nem mindegyikkel volt kellemes együtt élni, de legalább mindegyiknek volt valamiféle saját személyisége.

És talán éppen ezért emlékszünk rájuk még húsz évvel később is: nem azért, mert tökéletesek voltak, hanem mert mertek mások lenni.